Az Ócsa környéki lápmedencéket az Ős-Duna hozta létre sok ezer évvel ezelőtt. Az egykori Duna-meder kavicstakarója képezi az altalajt, melyen a vízi szervezetek és élőlények maradványaiból vizet alig áteresztő málladék jött létre, szigetelve a mélyedéseket. A Gödöllői-dombvidék és a Duna-Tisza közi hátság talajvize a föld alatt 10-15 m mélyen, délnyugati irányba lassan a Duna-meder felé szivárog.

Ahol a hátság dombjai véget érnek és találkoznak a Duna sík árterével, Ócsa alatt ez a talajvíz a felszín közelébe, néhol egyenesen a felszínre jut. Így a szigetelt mélyedésekben, a vízborítottság szinte mindig állandó. Ilyen helyeken alakultak ki a lápok, vagy ha a vizesedés egész régiót érintett, a lápvidékek. A lápokon az elhalt növényekből származó szerves anyag egész évben oxigéntől elzárva víz alatt van, nem bomlik el, hanem egy sötét színű, nedvszívó, rostos szerkezetű anyaggá, tőzeggé alakul.

A tőzegen speciális igényű növények - "lápi ritkaságok" - telepedtek meg. A láp nehezen átmelegedő, vizes, hideg talaján ezek túlélték a jégkort követő felmelegedést, vagyis a lápi növényfajok egy része hazánkban jégkori maradványnövény. A jégkorszakot követő idők képe, a változatos növényzethez és mikroklímához kötődő állatvilág is megmaradt, mely fajban és egyedszámban is igen gazdag. Különösen az Alföld lecsapolt mocsárvilágával eltűnő halfajok, kétéltűek, hüllők, rovarok, madarak nagy fajszáma jellemző. A talajban élő ízeltlábúak egy négyzetméterre eső példányszáma az országban itt a legmagasabb.

Forrás: Itt.