Ócsán a Kiss János úton haladva a falu végénél délre térve található az Öreghegy dűlő, mely csak nevében hordozza az égbe meredő ormok képzetét felidéző hegy szót. Valójában a mellette 8-10 méter szintkülönbséggel húzódó , ezred évekkel ezelőtt itt hömpölygő Duna „Alj” elnevezésű medervonulata teszi- az egyébként alföldi tájon- szemettévesztően kiemelkedetté.

A szőlőkultúra a középkori Magyarország e sík vidékén is megkapaszkodott. A hagyomány szerint Ócsán a XIII. század elején Franciaországból ide települt premontrei szerzetesek honosították meg, s ezzel együtt megjelentek a feldolgozás és tárolás épületei is. Az Öreghegy ma már megritkult szőlőinek környezetében szokatlan szerkezetű építményeket látunk. Mint hosszában megnyúlt szalmakalapok, nádtetők sűrű sora guggol egymás mellett. Közelebbről megnézve a tetők földbe vájt pincéket takarnak, melyek hazánkban egyedülálló mezőgazdasági műemlékegyüttest alkotnak.

A nádtetők, a századok emlékét hirdető pincék, menetesen lefelé haladó gádorait védik az idő viszontagságai ellen. Nyáron az eső áztató, télen a fagy szétszívó hatásától óvja a természetes falat alkotó üledékes kőzetet.

Hogy e természeti lehetőséget hány száz év óta használja Ócsa város lakossága, az teljes pontossággal nem állapítható meg, építésük a XVIII. század végétől folyamatos.

A pincék tulajdonjoga apáról-fiúra, nemzedékről nemzedékre szállt, s a birtoklás folyamatossága nem szűnt meg. Régi idők óta kellemes összejövetelek színtere volt. Itt beszélték meg a világ, az ország, főleg a helység eseményeit. Elmondták örömüket, bánatukat. A jó hangulat és a bizalmas légkör megnyitotta a szíveket, s a jó társalgásnak csak nehezen akart vége szakadni.